Én nem tudom, hogy mások, hogy vannak vele, de én gyakran elgondolkozom azon, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ebbe a korba születtem, és nem a középkorban, vagy még korábban. Ennek nyilvánvalóan több oka is van, de az egyik legnyomósabb az, hogy ezekben a korokban az orvoslás nagyon gyerekcipőben járt még. Persze, tudom, hogy az akkori legjobb tudás szerint jártak el minden esetben, de tény, hogy borzasztó kiforratlan volt még akkor ez a tudományág. Orvosnak lenni pedig, már akkor is nagy presztízzsel járt.
Igazából, engem nagyon érdekel ez a téma, nagyon sok orvosos sorozatot néztem már – most is épp nézek egyet -, és persze dokumentumfilmeket is szoktam követni, ebben a témakörben. És hát, csak úgy, néha eszembe jut ez-az, aminek utána olvasok és olyankor teljesen el tudok veszni az érdekesebbnél érdekesebb cikkekben. Szerettem volna orvos lenni mindig is, és néhány évvel ezelőtt alaposan el is gondolkoztam rajta, hogy bele kellene vágnom a dologba, mert szerintem egy csodás hivatás, arról nem is beszélve, hogy elképesztő dolgokat képesek véghez vinni egyes orvosok, na meg persze, nagyon érdekes is. De letettem róla, hiszen ehhez kell egyfajta lélekerő is. Bár azt mondják, hogy hozzá lehet szokni a dologhoz, persze ugyanúgy megviseli az orvosokat is egy-egy eset, de én mégis azt gondolom, hogy erősebbek, mint az átlagemberek. De az is lehet, hogy ezt hívják hivatástudatnak? Nem tudom. Vannak orvos ismerőseim, nem is egy, ráadásul különböző területekről, akik azért meséltek már egy-két dolgot nekem is, és elég nagy nyomást helyez az emberre ez az egész, de ők kitartanak, mert segíteni akarnak másokon.
Szoktam tehát olvasgatni a korai orvoslásról is érdekes cikkeket és elég megdöbbentő, hogy viszonylag rövid idő alatt (néhány évtized), eljutottunk oda, ahol ma vagyunk. Például azt nézzük, hogy már az ősidők óta mindent gyógynövényekkel gyógyítottak és ez nagyon sokáig meg is maradt: mindenféle betegségre, akár ismerték, akár nem, gyógynövényeket és azok keverékét adták.
Számomra az egyik legmegdöbbentőbb dolog a mai napig az, hogy mindenféle beavatkozást fájdalomcsillapítás nélkül végeztek el egy időben. Jó persze, tudom, hogy erre is megvoltak az ilyen-olyan módszerek, az ópiátok és hasonlók, de én nehezen tudom elhinni, hogy elviselhető szintre hozták a fájdalomérzetet. De tudom ám, hogy ahhoz, hogy fejlődni tudjon az orvostudomány, előbb a világnak kellett fejlődnie, hiszen az orvostechnikai eszközök nem maguktól nőttek ám ki a földből.
Még régebben láttam egy fekete-fehér, elég régi fotót, egy nyilvános műtétről, amit az orvosi egyetem egyik előadótermében végeztek el – a fotón persze nem látszott semmi olyan, ami a nyugalom megzavarására alkalmas lehet. Már önmagában az is megdöbbentett, hogy létezett olyan, hogy „nyilvános műtét”. A műtétet a terem közepén végezték, és rengeteg hallgató kísérte figyelemmel. Ez a kép szerintem tökéletesen demonstrálja azt, hogy miért is voltak annyira gyakoriak mind a fertőzések, mind pedig ugye a negatív kimenetellel végződő beavatkozások. Ugyanis a fotón egyértelműen látszik, hogy nem csak, hogy a steril körülmények nem voltak adottak, de még maszk sem volt senkin, még a műtétet végző orvoson sem. És ha jól láttam, akkor kesztyűt sem viselt, hanem csupasz kézzel végezte a beavatkozást. Ez nyilván nem az ő hibája, akkor így működtek a dolgok, ez volt a megfelelő eljárás. De, ami még ennél is megdöbbentőbb volt számomra, hogy az öltözékük is utcai ruha volt. Gyakorlatilag öltönyben – ugyan zakó nélkül – műtött.
És hát, azt ugye tudjuk, hogy a sterilitás mennyire fontos. Pár napja olvastam is egy cikket, valamilyen évforduló kapcsán, Semmelweisről. Ezelőtt nem tudtam, hogy mennyire elutasítóan és ellenségesen fogadták a felfedezését, miszerint a kézmosással elkerülhetők a végzetes fertőzések – gyakorlatilag arról volt szó, hogy az a klinika, ahol dolgozott egyben gyakorlati hely is volt, és boncolásokat is végeztek, ami után nem mostak kezet és átvitték a betegekre – ugye a szülő anyákra – a kórokozókat. Annak ellenére, hogy nem álltak rendelkezésre a megfelelő eszközök az elméletének bizonyítására, csak a megfigyeléseire és az elkészített statisztikákra tudott alapozni, mégis szentül meg volt győződve arról, hogy igaza van, amit évekkel később be is bizonyítottak, természetesen. Éppen a meggyőződése miatt, azon a klinikán, ahol praktizált, bevezette a kötelező kézmosást, amit egy darabig mindenki be is tartott, és valóban többen maradtak életben. Ám ez valamiért nem volt elég bizonyíték a többi orvos számára, és szépen elkezdték elhanyagolni a kézmosás gyakorlatát, és újra ott voltak, ahol elkezdték. Azt mondják, hogy ennek akár az is lehetett az oka, hogy az orvosok – ugye a presztízs – nem akarták elfogadni azt a tényt, hogy számtalan betegüknek ők maguk okozták a halálát. Ezt egyébként végül is, ezt valahol meg tudom érteni, bár azt már kevésbé, hogy az ego győzedelmeskedett a józan ész felett.
Szerintem, fantasztikus és elképesztő az, hogy a fentiektől eljutva, hol tart ma az orvoslás és az orvostudomány! Számomra egyenesen csodálatos, hogy például képesek már szöveteket pótolni, sőt, akár alkarban fület növeszteni porcokból, szerveket kicserélni úgy, hogy évtizedekig működjenek is tökéletesen. Bár sajnos, még ma sincs mindenre megoldás, de én hiszem, hogy előbb-utóbb meg fogják találni például a rák ellenszerét is, még akkor is, ha most azt gondoljuk, hogy ez teljes képtelenség. De azt gondolom, hogy ha gyógyítani tudják – annak ellenére, hogy szörnyen invazív módszerrel -, akkor igenis, meg fogják találni a módját annak is, hogy teljesen el lehessen tüntetni, vagy esetleg ki se tudjon alakulni! Őszintén, ha jönne a jó tündér és azt mondaná, hogy lehet egy kívánságom, akkor biztosan ezt kívánnám. Elvégre, gondoljunk csak bele: mindaz, amire ma képes az orvostudomány, hosszú évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt teljesen elképzelhetetlen volt, sőt, meg merem kockáztatni, hogy még csak elméleti síkon sem gondoltak erre az emberek, és az akkori orvosok. Ma pedig, gyakorlatilag minden ismert betegségre van gyógyszer, és bár, ahogy mondtam is, mindent nem tudnak meggyógyítani, de szerintem az is sikernek tekinthető, ha legalább kezelni tudják, hogy tünetmentessé váljon az ember. Ami biztos, hogy az orvostudomány folyamatosan fejlődik. Bár őszinte leszek, remélem, hogy nem fektetnek túl sok energiát az örök élet kutatására, vagyis inkább az öregedés folyamatának leállítására. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én azt már túlzásnak érezném. Örökké élni tuti, hogy nagyon fárasztó lenne, másrészt nem nagyon lenne értelme küzdeni a céljainkért, és az idő gyakorlatilag, mint fogalom megszűnne létezni, ugyanakkor, az, hogy a kor csak egy szám, nem több, valóban értelmet nyerne.